17. rész: Levél

Első órában, azaz nyelvtan órán, Sárközinek, a magyartanárnak, feltűnt, hogy túl sokat beszélgetek Mátéval órán ezért megkért, hogy üljek Éva mellé. Nem mondhatom, hogy rajongtam az ötletért nem akartam jelenetet rendezni, úgyhogy összeszedtem a cuccom és bevágtam magam Éva mellé. Ő tüntetőleg arrébb húzta a cuccát és morgott valamit de nem igazán figyeltem rá, inkább jegyzeteltem.
- Mi volt a definíció? - hajoltam oda a füzetéhez amikor lemaradtam az írásban. Válasz helyett csak felemelte a kezét, hogy megtudjam nézni. Nagyon ismerős volt az írása de nem tudtam, hogy honnan így nem igazán foglalkoztatott, pláne, hogy Sárközi közben folyamatosan diktált.
Óra végére nem éreztem a karom.
- Meghalok és lefognak szakadni a karjaim. - nyavalyogtam Máténak és Zsófinak.
- Mind a kettő? - röhögött fel Máté - Mind két kezeddel írtál?
- Hát persze. Mikor már nem mozgott a jobb kezem írtam a ballal. Utána cseréltem. - arcukra fagyott a mosoly. Pár másodpercig pislogás nélkül meredtünk egymásra. Én nem értettem mi olyan meglepő ebben az egészben ők pedig nem értették miért írtam két kézzel is. Hosszú másodpercekkel később egyszerre tört ki belőlünk a röhögés és jó kedvünknek a csengő vetett véget ami a matek óra kezdetét jelentette.
- Péter és Tamás a táblához jön többieknek a feladatgyűjteményből 1254 - 1260-ig oldják meg a feladatokat. - Lépett be Marosi és lecsapta a naplót a tanári asztalra. Gyorsan elkészültem a feladatokkal és beadtam a füzetem majd visszaültem Máté mellé.
- Hallod, vasárnap versenyünk lesz. Jössz? - súgtam neki a lehető leghalkabban.
- Hát még jó, hogy. - mosolygott rám, én pedig megsimítottam a karját majd kitéptem egy lapot és lefirkáltam Zsófinak is a kérdésem. Válaszul felemelte jobb hüvelyujját és bólintott egyet. Óra végén visszakaptuk a füzeteket és közben félfüllel hallottam amint Marosi figyelmezteti a fiúkat, hogyha nem kezdenek el tanulni megbuknak. A fiúk bólintottak majd elpakolták a cuccukat.
- Gyerekek. Tudok jó korrepetáló tanárt és olcsó is. - léptem oda hozzájuk.
- Nem köszi, tudod pont leszarom a matekot - pakolt tovább Peti. Cseppet sem a megszokott lökött stílusban mondta.
- Mi a baj?
- Semmi - felet szenvtelenül.
- Nekem ne mond, nem ilyen szoktál lenni.
- Hm. Abban a pár hónapban amióta ismerjük egymást? Ne haragudj Réka, de baszottul nem ismersz - röhögött fel kínosan majd megkerült és ott hagyott. Nem értettem, hogy mi van. Megbántottam? Mivel? Utána szaladtam.
- Peti állj már meg. - kiabáltam utána a folyosón - Mond már, hogy mi van. Valakinek úgyis el kell mondanod - simítottam meg a vállát. Félre rántotta a vállát és megforgatta szemeit:
- Miért mesélnék neked bármit is? Miért mondanám el mi bajom? Egyáltalán miért érdekel mi bajom? - fakadt ki majd elviharzott mellettem. Utána fordultam, lenyeltem feltörni készülő könnyeimet majd oda kullogtam a szekrényemhez. Ahogy kinyitottam kicsúszott belőle egy papír, kézzel volt írva és egyből rájöttem honnan volt ismerős Éva írása. A levél ugyan olyan stílusban íródott mint az előző. Nem igazán hittem el, hogy még ennyire szánalmas is tud lenni valaki. Kínos mosollyal az arcomon fordultam meg, majd elindultam a terem felé még mindig a levelet olvasva.
- Uh. Bocsi. - néztem fel Attilára mikor beleszaladtam.
- Semmi gond - mosolygott - Mi ez? - még mielőtt válaszolhattam volna kikapta a kezemből a papírt és elolvasta. - Még is kiírta ezt?
- Még mit gondolsz? - röhögtem el magam és Éva felé biccentettem.
- Ez egy barom! - nem nevetett. Komoly volt. Oda sétált Évához és mondott neki valamit amitől Évának először óriásira tágultak a szemei aztán pedig egyre szűkültek. Nem sokkal később Attila teljes lazasággal visszasétált hozzám - Többet nem fog írni - kacsintott egyet és bementünk a terembe.